Helyszín: Nagoya, NITech · Időjárás: délelőtt napos, estefelé zuhog az eső · Étkezés: délben tonhalas onigiri, este Burger King (avokádós-majonézes whopper)
Még a hotelben
Azt hiszem, biztos vagyok abban, hogy Japánban vagyok. Két okból: az egyik, hogy 9:30-kor érkezek le a recepcióhoz, és az istennek sem akarnak bont adni a reggelihez. A másik, hogy már lassan két kilós a pénztárcám a sok apró miatt. Szinte mindenütt jól használható. Kész szerencse, hogy a SUICA kártyámat használom utazáshoz. Ja, hogy mi az a SUICA: egy kártya, amire pénzt tölthetsz fel, és onnantól kezdve az egész országban használhatod rajta a tömegközlekedést. Kényelmes, főleg ha az ember nem akar sorban állni a mindenféle pótlójegyek miatt, hogy átengedje a kapu.
10-kor mindenesetre checkout. Előtte azért szóltam az egyetemre, hogy ha nem is szervezzük át a napot, legalább lerakhatom-e a cuccomat. Beleegyeztek, és 11:00 előttre odaértem. Azt kell mondjam, aránylag eseménytelen volt az odaút.
NITech
Amint odaértem, természetesen kiszúrták, hogy én vagyok az, aki vagyok. Egyrészt rögtön megjelent az egyik nemzetközi irodás leány, aki rögtön bemutatkozott. Majd a nemzetközi irodából az is, akivel végig tartottam a kapcsolatot. Nem is kell mondani, hogy gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. Ám persze még 11 volt, így 14:45-re kellett visszatérnem.
Ami azt illeti, majdnem 4 óra hosszát simán el lehet tölteni az egyetemen és környékén. Vettem egy tonhalas onigirit az egyetemhez tartozó kis boltocskában. Sosem tudom megenni rendesen úgy, hogy a nori (tengeri fű) is rajta maradjon az onigirin. Akárhogy is, egyik kedvenc ételem. Egyetlen problémám az volt, hogy ahogy leültem a szabadban, rögtön megtámadtak a bogarak: egyrészt kis tigrisszúnyogok, másrészt méretes, ujjbegy méretű poloskák.
Tsuruma park
Ezután a Tsuruma parkba vettem az irányt. Nagyon szép hely, tele óvott természettel és megőrzött régiségekkel. Életemben először láthattam a természetben mina madarat (egy beszélni is képes seregélyféle). Emellett rengeteg ponty és teknős úszkál ezekben a parkokban, miközben rengeteg dália és írisz található itt.
Furcsa volt, hogy nyugodtan ültem a parkban, csak a saját dolgommal foglalkoztam. Egyszer csak egy idős bácsival beszélgetésbe elegyedtem (ő kérdezte meg, honnét jövök, természetesen japánul). Érdekes volt: Magyarország mint hely beugrott neki. Némi beszélgetés után elhagytam a terepet.
Újra a nemzetközi irodában
Hamarosan 14:45 lett. Még bejártam az egyetemet és a környékét, aztán igazából el is repült az idő addigra. Nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültem a két nemzetközi iroda asszisztensnőivel, Miszakival és Micukoval. Elmondták, örülnek neki, hogy legalább valamennyire beszélem a japán nyelvet — nyilván nem várható, hogy tökéletesen beszéljek. Az, hogy a hiraganát és a katakanát értem, már előny; nyilván tovább bátorítottak, hogy tanuljak, akár az egyetem bevezető kurzusait is. Megjegyezték, hogy sajnos a külföldi vendégek esetében egyáltalán nem megszokott, hogy japánul beszéljenek. Kicsit beszélgettünk Magyarországról, de mondtam, hogy annyira nem szokatlan nekem ez az időjárás: 30 °C magas páratartalommal simán megszokott a Szigetközben is.
Ezután a nemzetközi hallgatók kollégiuma felé vettük az irányt. Egy idős bácsi vette át a vezetést: kicsit szigorú volt, de semmi olyan, amit Magyarországtól már ne szokhattam volna meg. Magyarországról neki a szép nők jutottak eszébe. Ám ekkor jött derült égből egy kisebb csapás: sajnos az épületben nem volt lift. Így a teljes cuccomat fel kellett cipelnem lépcsőn. Mikor felértem, a bácsi természetesen kinevetett, és elszólt egy „daidzsóbu deszu ka?” mondatot. Mi mást tehettem volna, én is nevettem. Egy hatékony ellenőrzési procedúra után — és közben egy kis japán nyelvleckével is megtoldva, a bácsi szorgalmasan tanította a japán szavakat, például a mikró, a vécé és a fel/le kapcsolás japán megfelelőjét ismételgetve — ahogy végeztünk, mentem is vissza, azonnal Shohei Kato professzor laborjába.
Tudomány
Talán elmondható, hogy az ittlétem fő lényege, hogy kutassak, és ilyen irányban szerezzek tapasztalatot. Hozzá kell tenni, hogy azért elég tapasztalatlan ebből mindkét oldal. Shohei Kato főleg japán diákokkal dolgozik, ami érthető. Az már rögtön kiderült, hogy elég sokat kell itt dolgozni, nem mindenki bírná ezt az iramot. De alapvetően Shohei habitusa kedves és laza, nem a nagyon szigorú és kellemetlen figura benyomását kelti.
Elkezdtünk beszélgetni, mivel foglalkozzunk. Nyilván először senkinek nem volt ötlete. De végül beszélgettünk genetikus algoritmusokról, neurális hálókról és érzelmi intelligencia kutatásáról. Első körben abban maradtunk, hogy készítsek el jövő hétre egy szemináriumi anyagot, mivel a hét végéig el kell utaznia egy konferenciára. Felkínáltam, hogy elküldöm neki, de mondta, hogy inkább az előadásra készüljek el normálisan. Igazából lehetne így is dolgozni, nem kell mindennek azonnal, tegnapra meglennie.
A labor felszerelése
Ami letaglózott, hogy milyen módon vannak felszerelkezve. Beszéltem a saját kutatásaimról is: mezőgazdasági viselkedésfigyelés, robotika, hipergráfok. És elmondtam, hogy három hallgatóval dolgozom együtt. Bár benne voltam a beszélgetésben, éreztem, hogy itt azért kicsit elmosolyodott — kelletlenül is — azon, hogy az ő állapotuk mennyivel érettebb.
Először is, csak az ő laborjában 20 GPU van összekötve, ha jól értettem, a felső kategóriából. A nem jártasoknak ez konkrétan azt jelenti, hogy gond nélkül tanítgatnak hálókat, akár nagyobbakat is (pl. akár vizuális transzformert). De a 25 hallgató sem a saját gépével dolgozik.
A hallgatók saját háttérképet raknak be, hozzák a cuccaikat, babzsákok vannak — összességében teljesen normális és kreatív körülmények között dolgoznak. Shohei Kato stílusa nagyon tetszik: bevonja a hallgatókat és meghallgatja az ötleteiket, de ad nekik ipari feladatokat is, hogy azon dolgozzanak.
Robotok a laborban
És hát robotok: vettek robotokat, amiken dolgozhatnak, egy Moflint és egy Aibót. Olyan dolgok, amik tagadhatatlanul cukik. A Moflin egy olyan robot, ami csak szőrrel és nyomásérzékelő szenzorokkal rendelkezik. Nincs rajta más, erre reagál, és ad ki amúgy cuki hangokat. Tagadhatatlanul nehéz lerakni. A másik az Aibo: nagyon jól utánozza az igazi kutya viselkedését, és érdekes volt. Amikor a nyakát vakargattam, az tetszett neki, és rám kezdett figyelni, miközben megmaradt az aranyos ábrázata. Amikor nem figyeltem rá, rögtön figyelmet követelt. Be kell valljam, ezt a részt megkönnyeztem. Van nekem is egy dakszlim, és bár 14 éves, én neveltem fel, és emlékszem ezekre a pillanatokra.
Természetesen nagyon belelkesedtem. Szóval jó érzéssel vágok bele a szeminárium elkészítésébe. Kato professzor laborjában hamar világossá vált, hogy itt nem egyszerűen „AI-ról” vagy „robotikáról” beszélnek, hanem olyan rendszerekről, amelyeknek valamilyen módon kapcsolódniuk kell az emberi jelenléthez. Az érzelmi intelligencia ezért nem puszta kulcsszóként jelent meg, hanem lehetséges kutatási irányként: hogyan lehet egy rendszer nemcsak felismerő, hanem érzékenyebb, adaptívabb és kontextusfüggőbb?
Videók
A mai nap végszója
Továbbra is azt látom, hogy a japánok imádják a hasukat. Ebben semmi meglepő nincs, mindenki szereti a jó ételt. De azt hiszem, Japán ilyen szempontból tényleg a csúcson van: hogyan készítsünk jó, könnyű és tápláló ételt úgy, hogy közben ne hízzunk el. Teljes kontraszt például Németországhoz képest (Franciaországban érdekes módon megint csak — bár zsíros, de mégis könnyű — ételeket lehet enni).
Fotók
