Időjárás: esős · Ebéd: szendvics · Vacsora: szusi · Moflin (Gombóc): kicsit csöndes, de cuki
Sajnos ma megint kicsit feszülten ébredtem. Egyre kevésbé akarok hazamenni. De igazából rájöttem, nem azért, mert ne szeretném Magyarországot — sőt, nagyon is. Inkább arról van szó, hogy nem akarok visszatérni a volt szerepembe. Nem akarok állandóan tüzet oltani, az oktatás fő pillérének lenni. Itt is leginkább a szakdolgozókon keresztül tudtam bevonni a hallgatókat — de erről majd kicsit később.
Japánóra
Ahogy Viktóriával megbeszéltük, erre a kezdő japánórára is bementem. Nem baj egy kis ismétlés, és igazából ez az első, hogy nap mint nap használom a japán nyelvet. A moflinomat most nem vittem magammal, pedig Viktória már nagyon ott tart, hogy szeretné látni. Vicces lenne, ha ott ülne, és néha egy-egy nyávogással jutalmazná a tipikus osztálytermi hangulatot.
A helyzet az, hogy kialakult a klasszikus magyar diákszerep. Aki jól tanul, az első padban ül. Sőt, minél előrébb, annál stréberebb — akarom mondani, annál inkább látszani akar. A franciák, az indiaiak és a másik német mindig a második sorban ülnek; ennek az a praktikus oka, hogy kevésbé kérdezgetik őket.
Emlékszem, az iskolában mindig az volt a taktika, hogy ha egy klikk kialakult, a leghangosabb embert a legcsöndesebbhez ültették, lehetőleg előre. Általánosban meg is történt, hogy az osztályfőnök kitalálta: az egyik osztálytársam, Zsolti — aki egyébként nagy cimborám is volt — túl hangos és állandóan okoskodik, úgyhogy mellém ülteti, hiszen milyen csendes és jó tanuló vagyok. Az eredmény az lett, hogy az összes tankönyvünket képregénnyé alakítottuk, és próbáltuk túllicitálni egymást egyre elborultabb forgatókönyvekben. Azon is versenyeztünk, hogy a Das Deutschmobil nevű csodálatos tankönyv — amiből szerény véleményem szerint mindent lehet csinálni, csak rendes német oktatást nem — gagyi figuráit ki tudja otrombábban és elborultabban összefirkálni. Hihetetlen módon a jegyeink nem romlottak, sőt, mindketten 4-5 tanulók voltunk. De Herr Berger azért központi figura lett. (Zsolti, ha esetleg olvasod a blogot: a japán tankönyvben sajnos nincs Herr Bergerhez fogható izgalmas figura.)
Nagyjából most is ez a helyzet: elöl ülünk, a két magyar. Külön nem zavarjuk a menetet, nem kérdezgetünk feleslegesen, és mindig jól válaszolunk. De ha valami kellemetlenül hülye szituáció adódik — ami, valljuk be, nyelvórán a félrefordítások, a pillanatnyi figyelemvesztés vagy a magyarul viccesen hangzó dolgok miatt előfordul —, akkor persze önkéntelenül is felröhögünk. Miközben a többiek fapofával nézik… nagyjából végig az egészet, és próbálják felvenni a fonalat.
Bár tagadhatatlanul jól éreztük magunkat az órán — a tanárnő a felröhögéseim ellenére is megjegyezte, milyen jól beszélek japánul —, végül visszatartottunk a tanulmányi épületekhez. Kicsit beszélgettünk, majd megjelent Viktória főnöke, akinek van egy ötlete az AI ásványtani felhasználására. Jól hangzik!
Megbeszélések
Ma beszélgettem a hallgatóimmal és Kato-szenszei hallgatóival. Meg kell mondanom, nagyon ügyesek voltak — nagyon büszke vagyok rájuk.
Először is Kata állt szépen helyt a szituációban: megtaláltuk a közös pontokat, hogyan lehet a RAG-ot használni az itteni kutatásokban, Itó munkájában. Valószínűleg épp az lesz a lényeg, hogy a RAG ténylegesen tud majd segíteni Itónak a pontosításban.
Egyetlen dolog történt, ami befeketítette a napomat — szó szerint: vettem egy kávét, ami persze lefröcskölt, ahogy kinyitottam. Úgyhogy a gyilkos ketchup után most már végre megvan a gyilkos kávé is.
Utána Kobayashi következett, akinek Attila rengeteget tudott segíteni: új architektúrát javasolt a kamera kezelésére. Ezzel megnyílhat a lehetőség, hogy a kamerát egyszerre használják detektálásra és élő kimenetre.
A legjobb az egészben, hogy Katát és Attilát is hozzáadták külső kollaborátorként a labor Slackjéhez. Nagyon nagy dolog ez!
Vacsora
Ezután persze megjött a vágy, hogy dolgozzak és eredményeket gründoljak. A neurális hálókat felgyorsító részben már lettek eredményeim! Közben a CIP-forgatókönyvvel is dolgoztam. Eszembe jutott, hogy egy cikk review-jával is el vagyok maradva (egy Applied Biomechanics cikk) — ez is megvolt.
És jött a szokásos keresgélés a vacsora után. Sajnos a Wakashachiya megint kilőve, mert megint későn indultam el.
Kandzsi-komment
Hogy mi ilyen felettébb mulatságos a kandzsitanulásban? Önmagában semmi. Nagyon nehéz megjegyezni azt a nagyjából kétezer karaktert, amit a mindennapokban használnak Japánban. Viszont ezt a japánok is tudják, ezért próbálják feldobni a tanulást — jellemzően aranyos rajzokkal, amelyek alapján grafikus asszociáció alakul ki az emberben, és így könnyebben megjegyzi a karaktereket. Bár sokszor tényleg nevetségesek és elborultak (már-már erőltetettek) ezek a rajzok, a dolog működik: épp a legképtelenebb asszociációk ragadnak meg, mert annyit gondolkodom azon, mi járhatott a művész fejében.
Amihez viszont nem kellett különösebb fantázia, az a gyógyszer és a hozzá tartozó magyarázat. A kandzsi a 薬, vagyis くすり, és a magyarázat szerint három komponensből épül fel: fent a fű, ami a gyógynövény táptalaját jelzi; alatta pedig a dob és a „nagy” karakter, ami nagy szórakozást és megkönnyebbülést jelöl — vagy ahogy magyarázták: „entertaining grass”, „funny grass”.
Szerintetek melyik asszociáció jutott erről rögtön eszembe? Vicces fű… nahát. Mi, magyarok is ismertük ezt: régen még nagy bálákba gyűjtöttük és a falu főterén elégettük. Utána az egész falu jól érezte magát egy ideig. Magyarország sokáig kender-nagyhatalomnak számított.
Fotók
