Időjárás: borús, de nincs vihar · Ebéd: Wakashachiya · Vacsora: KFC · Alvás: fúú, ez király volt
Szerencsére a vihar messze elkerült minket. Viszont szembesültem egy problémával: egyszerűen elfogyott a tusfürdő. Jó, szépen el is használtam, úgyhogy nem csoda. Ebéd után vehetek újat — szerencsére már egész jó a bejárásom ehhez.
Ebéd és városnézés
Először elindítottam a benchmarkot és a szimulációt. Aztán úgy döntöttem: ha ilyen szépen megúsztuk a vihart, akkor megyek egy városnézésre. Most kivételesen inkább sokkal több képet mutatok, és kevesebbet írok.
Először is a Wakashachiya, ebi rákokkal és udonnal. A szokásos procedúra. És képzeljétek — mindent megértettem! Hogy két rákot hoztak ki, udonnal. Mintha csak otthon lettem volna, és egy kedves pincérnő szolgált volna ki. Nagyon furcsa, és őszintén jó érzés volt. Megint nagyon jót ettem; nagyon szeretem a Wakashachiya kosztját.
Aztán úgy döntöttem, körbenézek kicsit a városban, nem megyek rögtön a koliba. Láttam Nagoya egy lakótelepibb részét is, majd hirtelen egy nagy kontrasztot új, modern épületekkel és luxuslakásokkal.
Aztán megláthattam Japán kicsit keményebb oldalát is. Egy nagyon modern épületnél voltam — a fura az volt, hogy tele volt prospektusokkal, tananyagnak tűnő újságokkal, ügyfélszolgálattal. El sem tudtam képzelni, mi ez. Aztán lefordítottam a feliratot: egy felkészítő iskola az érettségire (pontosabban: az egyetemi felvételire)! És szombaton is tele volt diákokkal.
Tisztában vagyok azzal, hogy Japánban nagyon kimerítő és stresszes az érettségi. És emlékszem: én magam is nagyon komolyan vettem az egészet. Sajnos azokban az időkben Magyarországon kicsit minden mást jelentett, mint korábban — vagy akár most. Nagyon könnyű volt bejutni a Műegyetemre is (összehasonlításként: 444 pontom volt az 500-ból, de már 341 ponttal is felvettek embereket a mérnök-informatikus szakra). Japánban a helyzet változatlan: az egyetemekre — pláne a jobb egyetemekre — nagyon magas pontszám kell. Szóval az iskola kemény hely itt Japánban; este 7-kor még simán jöttek ki a diákok az épületből.
Alapvetően ez nem nagyon változtat a hozzáállásomon. Persze ez a világ nekem sem teljesen idegen. Én is kaptam kemény dorgálást otthon, ha nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna. Értelmiségi és részben tanári családból jövök; nálunk a tanulás nem dekoráció volt, hanem kötelesség. Talán ezért sem csak idegenkedve néztem ezt a japán felkészítő iskolát, hanem valamiféle furcsa ismerősséggel is. Mindenesetre megértem azt is, ha valakinek ez kicsit sok. Nekem inkább furcsa és kissé elkápráztató benyomás, hogy ennyi erőforrás kerül az oktatásra — ami összességében szerintem teljesen rendben van.
Gyerekként még vicces jelenetnek tűnt, amikor Usagi Tsukino (Sailor Moon) a rossz jegyei miatt otthon megkapta a magáét (a 90-es években a Dragon Ball és a Sailor Moon Magyarországon kifejezetten népszerű volt). Felnőttként viszont, Japánban sétálva egy szombat esti felkészítő iskola előtt, ez a régi anime-poén hirtelen egészen más fényt kapott.
Ahogy mentem vissza, találkoztam valami mással is, ami megerősíti, mi az, ami Magyarországon nekem jól tud működni — bár ez igazából a nagyvárosi lét ellenében egy pont. A nagyvárosban sok park van, sok zöldterület. De ettől még nagyváros: Nagoya Japán harmadik legnagyobb városa. Egy háztartásra jutó saját zöldterület nagyon kevés (nyilván ez így van Budapesten is). Ilyenkor jövök rá, mennyivel más, hogy én majdnem az egész életemet faluhelyen éltem le, és bármikor kimehettem az erdőbe vagy az ártérbe. Ami mind Magyarországon, mind Japánban tetszik: amikor van rá lehetőség, igyekeznek a természetességet és a zöldet megőrizni. Nekünk, magyaroknak ezt nyilván lehet még erősíteni — de ez inkább csak egy pozitív jelzés ebben az irányban.
Este visszamentem az AEON Townba. Már nem nagyon akartam enni. Vettem egy szappan-utántöltőt és egy kézmosót. Aztán elmentem a KFC-be, és vettem egy szettet. Csakhogy valamiért take-outnak értették — bár hely volt bőven —, én viszont most kivételesen erősködtem, hogy ott akarom megenni. Úgyhogy a kiszerelésemhez kértem egy tálcát.
Ezután a Gongchába mentem. Most valami újat vettem: barackos jegesteát. Az volt a durva, hogy megismertek, mosolyogtak rám, külön köszöntöttek és segítettek. Mindig jólesik, amikor mosolyognak az emberre, és kedvesek. Amikor megkaptam a teát, az egyik lány még megjegyezte, hogy sokat járok erre. Erre csak annyit mondtam, hogy szeretem a teát, udvariasan megköszöntem, és meghajoltam.
Nyilván nem nagy dolgok ezek. De most pont nagyon jólesett: sokszor már azt érzem, tényleg lassan egy hónapja vagyok itt.
A vihar állapota este
A vihar szerencsére jól elkerülte Japánt. Tokiót sem érte el. Egy hátrány, hogy már délutánra a szokásos meleg, párás idő lett — ami a magyar viszonyokhoz képest végül is elviselhető. Pláne a jelenlegi hőkupola mellett, amihez kitartást kívánok mindenkinek — és mindenki vigyázzon otthon magára!
Fotók
