Időjárás: napos, kifejezetten kellemes · Alvás: egész jó — már rég aludtam 8 órát egyhuzamban · Étkezés: valószínűleg megint onigiri, este valami jó; holnaptól rászokom a menzakajára
Az első nap, amikor effektíve bementem dolgozni. Bár 11-kor keltem és 12 előtt értem be, szemmel láthatóan senkit nem zavart — nem is volt amúgy senki az irodában. A labor viszont tele van hallgatókkal, akik dolgoznak, valószínűleg a saját vagy Kato professzor projektjein. Reggel megint kicsit rosszul voltam; emiatt bántam, hogy nem tudtam előbb bemenni.
Zárójel a magyarországi helyzetre
Mielőtt bárki bármit gondolna — bármilyen perspektívából is —, egy pillanatra se higgye, hogy csak úgy random szapulni fogom Magyarországot. Magyar vagyok, az ország az otthonom, és az is marad. A kritikám arra vonatkozik, hogy bőven tanulhatnánk, és átvehetnénk a dolgokat úgy, hogy a helyi helyzetünkhöz alkalmazható legyen. Sajnos eddig mindig végletekben gondolkodtunk: vagy szolgai módon másoltunk, vagy dacosan ellenálltunk.
Mondhatnánk: csináljuk ugyanígy — menjenek be a hallgatók, dolgozzanak, üljenek ott egész nap. De van egy apró zárójel, ami mellett nem lehet elmenni. A hallgatók azért járnak be, mert bőven van itt erőforrás az aránylag szabad kutatási projektek és a kellő mennyiségű ipari projekt mellett. Nem kell saját laptopot hozni, mert új gépek és megfelelő felszereltség adott — nem úgy kell mindent aládúcolva, közösen megtartani hallgatóknak és tanároknak.
A másik a szervezés. Japánban — még ha sokszor bürokratikusnak és rugalmatlannak tűnnek is — tényleg nagyon sok mindenre van stratégia. Nem feltétlenül jó ez; nem baj, ha van rugalmasság. De a jelenlegi magyarországi helyzetnél biztosan jobb, ahol nagyon sokszor ingerszerű, szinte reakcióból fakadó szervezés és igény merül fel (mondhatnánk agilis módszertannak, de inkább káosz). A munka és a szervezés miatt már-már idegroncsként jöttem el itthonról; az utóbbi időben rengeteg adminisztratív feladat zúdult a nyakamba. Egyszerűen csak egyszerűbb folyamatokat kéne bevezetni és nyomon követni. Meg persze megoldani, hogy ne legyen minden szervezet alulfinanszírozva — nem a felső, hanem az alsóbb szinteken —, és megfelelő számú emberrel legyen feltöltve.
És egy üzenet a mindenkori magyar vezetőknek, menedzsereknek és felsőbb szervezőknek. Nem attól lesz valami készen, és nem attól fognak dolgozni az emberek, ha:
- minden agyon van kontrollálva;
- állandóan ott áll valaki egy ember mögött, hogy nézze, mit csinál (ez rohadtul idegesítő);
- minden folyamatot egyetlen ember tart a kezében;
- az űrlapokkal és a beszámolókkal sem lesz semmi komolyabb — csak papírnehezék, ha semmi lényegi tartalma nincs; ha valami nem stimmel, az anélkül is kiderül;
- és közben az emberek azon stresszelnek a munkahelyükön, hogy minek hogyan kell kinéznie az asztaluk körül.
Plusz: attól, hogy a blackball taktikát használjátok (vagyis kiközösítitek azt, aki nem teljesít jól, és mindenkit megpróbáltok ráuszítani), csak a menedzserek reputációja sérül. Hála az égnek, erre egyre többen kezdünk ráébredni, és tudunk védekezni ellene. Ez a tengerészgyalogosoknál működik, de a világ 99%-a nem tengerészgyalogos.
A gombzár esete
Na, eldöntöttem, bemegyek dolgozni. Megállok az ajtóm előtt. Első dolog: a kulcs működik, teljesen bemegy a zárba. Elfordítom — nem nyílik. Már a ChatGPT-t is megkérdeztem, hogyan kell kinyitni egy gombzárat; biztos valamit rosszul csinálok. Mindenesetre úgy éreztem magam, mint egy hülye.
És kiderült, hogy tényleg az is vagyok. Egy hallgató kijött a laborból — elég csinos, barna hajú, szemüveges leányzó, kellemes, tiszta megjelenéssel. Egyébként elmondható, hogy itt senki nem öltözik különösebben hivalkodóan: ez a lány is rövid ujjú pólót és hosszú nadrágot viselt, a varázs inkább az volt, hogy tiszta és rendezett. Megkérdeztem, hogyan kell kinyitni az ajtót, mire ő is próbálkozott. Végül megnézte a kulcsot, és jelezte, hogy eggyel arrébb kéne mennem. Nem a jó szobába akartam benyitni… persze hogy nem működött a zár. Mosoly és nevetés, hiszen ez egy tipikus, őszinte hiba.
El tudom képzelni, hogy van, aki már ideges lett volna az egésztől.
Labor tapasztalatok
Na, a laborban rögtön a helyi LDAP beállításával kezdik. Ez bravúr. Nem ülhet be akárki, hogy a lokális hálózatot használja. Az LDAP-regisztráció viszont helyben történik — nem intézményi szinten kell agyonterhelni a szegény rendszergazdát. Azt gondolná az ember, hogy Japán milyen szigorú és rugalmatlan, de nagyon sok döntés alsó szinteken születik. Ez szerintem nagyon hatékony, és simán át lehetne venni.
Emellett Slacket használnak a kommunikációra, és a mailbox is már készen van. Minden, ami fontos: cikkek leadási határideje, események. És persze egy külön csatorna a random dolgokra, hogy megtartsa a csapatszellemet. A labortársam — aki egyébként docens — egészen laza és kedves ember. Tipikus japán külső: szemüveg, fekete haj, általában kék ing. Kellemes, barátságos a hangulata, és mindketten tudjuk, hogy még vannak nyelvi korlátok (sajnos saját bevallása szerint angolul nem beszél jól, én meg igyekszem, amit tudok, japánul mondani).
Helyzet otthonról
Volt egy kis összezördülés egy cikk kapcsán otthon. Semmi különös, egy kis félreértés merült fel egy téma körül, de ezt sikerült a jó barátomnak, Zolinak rendeznie. Közben úgy tűnik, a labor is továbblépett: állítólag sikerült a gépi látásos laborhoz a tanszékvezetőnek eszközöket találnia. Persze ezt egy gyors megbeszélésen el is mondta. A kollégámat nem zavarta, hogy gyorsan elbeszélgettem egyet, de a jövőben azért igyekszem olyan helyet keresni, ahol nem zavarom őt.
Munka este 8-ig
Megírtam Kato professzornak a levelet, és lényegében a szemináriumot az igénye szerint elkészítettem (az összefoglalót és a címet küldtem át neki). Sajnos még sok mindent szoknom kell: 16 órakor elaludtam, visszamentem a koliba, és 18:30-kor jöttem vissza dolgozni. Az élet közben nem állt meg — a HyMeKo-modelleken és a demókon közben a Claude dolgozott.
Ami azt illeti, így frissebb vagyok. Elküldtem a dolgozatokat bírálatra, befejeztem pár oktatási dolgot, és mehet tovább a munka a HyMeKóval. Igazából tényleg egyfajta pihenés ez most. És hihetetlen módon azon gondolkodtam, hogy kisebb lépésekkel érek el nagyobb eredményt.
8-kor, amikor hallottam, hogy a labortársam, Szakuma is pakol, én is felálltam és kimentem a laborból. Eddigi tapasztalataim alapján nehéz ételt találni 8-9 körül, úgyhogy rákérdeztem, mit tud javasolni. Végül a Saizeriyánál maradtam, ami egy olaszos jellegű étterem.
Étkezés
Azt kell mondjam, jól jártam, hogy követtem az ajánlatot: finom étel volt. És meghökkentően olcsó — 550 jen egy adag spagetti. Ez meglepően olcsó például az otthoni Vapiano-adaghoz képest (csak összehasonlításként: kinézetre, kínálatban hasonló a kettő). Az étel kellően ínycsiklandó volt: egy spagettit rendeltem norival, rákkal és kaviárral. Azt szeretem ezekben a kisebb, kevésbé ismert éttermekben, hogy átvesznek dolgokat, de unos-untalan belecsempészik a japán sajátosságokat. Hasonló, mint otthon a falusi vagy a magyaros pizza.
Végszó
A nap végére már csak annyi maradt, hogy vettem egy teát és egy kis üdítőt az egyik automatánál. Gondolkodtam, hogy főzök otthon magamnak teát, de őszintén szólva nem szívesen veszek se vízforralót, se lábast, hogy gázon melegítsek.
Most már csak egy dolog maradt hátra. Egyrészt egy leendő szakdolgozómmal beszéltem 24:00-kor (neki 17:00, szóval értem a helyzetét). Másrészt 20:15-kor — vagyis helyi idő szerint hajnali 3:15-kor — lesz egy japán vizsgám a Japán Alapítvány Marugoto-kurzusából… hát, sok sikert. Egyszer majd csak fogok normálisan aludni, ugye?
Fotók
