Időjárás: borongós, kellemes · Alvás minősége: kiváló · Zene: Code 64
Ma van a szülinapom! És ennél jobb hely nem is lehetne hozzá. Igaz, hiányoznak a szüleim és a nővérem, de lesz alkalom mindezt bepótolni. Kár, hogy nem jöhetnek el, és nem hozhatják el a kutyusomat is. Imádnák ezt a helyet.
És mondok még valamit. Az elmúlt hónapok nagyon durvák voltak nekem. Az elmúlt hetekben volt, hogy rendszeresen napi négy órát aludtam. Rengeteg oktatási és kutatási adminisztráció zuhant a nyakamba. Sok mindennek változnia kell otthon; kicsit vissza kell hoznom ezt, amit itt tapasztalok és át tudok gondolni. Szegény hallgatóm/kolléganőm is — tegnap teljesen normálisan rám írt, és az első gondolatom az volt, hogy „hagyjatok már, éjfél van”. Aztán rájöttem, hogy az egyik kedvenc hallgatóm volt, az egyik — ha nem a — legjobban teljesítő diákom. Végül teljesen kedélyesen, barátságosan beszélgettünk: a kialvatlanság előhozza az emberből az ördögöt.
Már épp jólesik, hogy legyen egy nap, amikor lényegében alig csinálok valami érdemlegeset. Ma valószínűleg csak leadom a témavezetőm megerősítésére az SMC-grantet (na jó: megpróbálom), futtatom a háttérben a Nature-cikkhez a benchmarkot, és lehet, hogy teszek egy kört a Wakashachiyába egy curry-udonért. Lehet, hogy ezen túl ma nem kell pörögni. És ha már így van, tényleg befejezem az egyik SMC-cikket, mert már kínosan érzem magam, hogy több napja írok róla, és még nem adtam be.
És ha már Nature-cikk: a főnökömmel épp tegnap este beszéltem erről. Mivel 2-kor még fenn voltam (otthon 19:00), gyorsan ezt is megtárgyaltuk. Természetesen tetszik neki a dolog, de rá kell jönnöm, hogy kicsit kevés benne az ábra.
Meg kijött Radics Petinek az új videója, az egyik élő rendezvényéről. Bírom az ürgét, kicsit visszahoz abba a magyar néphangulatba, amibe annyira belenőttem, és aminek részévé váltam. Aki ismer, az tudja, hogy én nem éppen az angol lord és a szalonok kimértségét és megjátszott beszédstílusát testesítem meg. Ugyanakkor beismerem: itt Japánban sokat nyugodott a beszédstílusom és a hangvételem. Nem tűnt el a karcosság és az él, de érezhetően kontrolláltabb lett. Jó, bevallom, ízesen már káromkodtam itt is — például, amikor narancslevet akartam venni, aztán csak szódavizet kaptam, vagy amikor rossz buszmegállóban szálltam fel.
Ebéd a Wakashachiyában
Ebédre úgy döntöttem, elmegyek a Wakashachiya étterembe, ami ténylegesen a kedvencemmé vált. Most idősebb hölgy volt a pénztárnál, és sikerült vele nyugodtan, de aránylag barátságosan váltanom pár mondatot. Kezdek egyre közvetlenebb és magabiztosabb lenni japánul, még ha továbbra is a konyhanyelvet beszélem. Valahogy az tűnt fel, hogy ha szerényen elmondom, hogy most tanulok, akkor türelmesebbek velem.
Na de mit ettem? Egy mini szettet, katsu-tsubát, udontésztával és rizzsel. Amikor a hölgy kihozta az ételt, és megkérdezte, kérek-e még valamit, csak mosolyogtam, és megjegyeztem, hogy ez azért már elég nagy — mire ő is kedvesen elnevette magát. Mert mi tagadás, tényleg nagy és laktató étel volt.
Ha magyarra akarnám fordítani (és menni fog!): rántott sertésszelet hagymás rántottában, kis rizzsel és csúszával, curryszószban áztatva. Tűzforrón jött ki, úgyhogy nem az udonnal kezdtem, hanem egy kicsit a rizzsel, majd a rántott szelettel. Nagyon ínycsiklandó volt, imádtam minden falatját (és ezt most nem csak azért írom, mert lehet, hogy egyszer valaki onnan is megnézi ezt a blogot — még ha ennek az esélye közel nulla)! Kicsit olyan volt, mint a régi gyerekkori emlékek, most a japán gasztronómiával vegyítve.
Úgyhogy belapátoltam, és ettől most igazán jól is laktam. Amikor fizettem, kicsit beszédbe is elegyedtem a pénztárossal, megdicsérve az ételt (az idős hölgy most egyedül volt). Elmondtam, hogy tonkatsu Magyarországon is van, és ezért nagyon ízlett ez most. Innentől jött a beszélgetés: mióta vagyok itt, meddig maradok, és hogy nagyon ügyes a japánom (jōzu desu). Persze büszke vagyok, amikor megdicsérik a japánomat, és mindig örülök, amikor ezt mondják — de tudom, hogy van még mit fejlődnöm rajta. Szóval jó hangulatban váltunk el!
Ezután kifelé menet még beültem a Gongchába egy teára. Útközben volt egy kis szerencsejáték mindenfélével: nyertem egy kis édességet! Ezt inkább hazaviszem a nővéremnek. Itt alá kellett volna írnom valamit, részt venni egy nyereményjátékban, de amikor megtudták, hogy egy hónapig leszek (mondtam, hogy vendégkutató vagyok a Nagoyai Műszaki Egyetemen), az egészet simán ajándékba adták.
A Gongchában igazából semmi említésre méltó nem történt. Magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és gyorsan kértem ki a teámat! Amikor ez megvolt, és a pultos beledöfte a szívószálat a teába (külön mutattam is neki, hogy tessék csak jó erővel odadöfni, mire elnevette magát), mentem is tovább. Az aloe verás, barnacukros oolong tea hivatalosan is a kedvencem.
Hétköznapi esztétika Nagoyában
A blog során sosem fogok áradozni arról, milyen szépek a japán lányok, és egy-egy ember megjelenéséről csak általánosságban írok. Ez nem az a blog, ahol részletesen leírom a külsőt, mint Balzac vagy Jókai — hogy még a szereplők gyomortartalmát is ismerjük.
Ugyanakkor van egy általános megfigyelésem. Nagoyában feltűnő, mennyire rendezett és esztétikailag kellemes az emberek megjelenése, különösen a nőké. Nem kifejezetten alacsonyak, magyar mércével is középmagasak, fekete vagy barna hajúak, és alapvetően vékonyak. Teljesen hétköznapi ruhákban járnak (világos póló, sima farmer). Általában elmondható, hogy nagyon tiszták és rendezettek — mintha a környezet is ezt várná el mindenkitől.
Ami különösen megmaradt bennem, az a hosszú haj gyakorisága és gondos rendezése. Sok nőnél látni szépen összefogott, befont vagy egyszerűen nagyon ápoltan viselt hajat. Magyarként ez furcsán ismerős hatást kelt bennem, mert nálunk is van egy erős népies emlékezete a hosszú, fonott hajnak. Nem akarok ebből nagy kultúrtörténeti párhuzamot gyártani, de a vizuális áthallás megvan. Tetszik, hogy Nagoyában sok minden modern és hétköznapi, mégis mintha maradt volna benne valami hagyományos rendezettség.
Az arcokról sem írnék részletesen, mert könnyű lenne ügyetlen általánosításba csúszni. De benyomásként annyit talán leírhatok, hogy a Nagoyában látott nőknél gyakran lágyabb, mégis karakteres összhatást érzékelek: finomabb arcvonalak, visszafogott mimika, ápolt bőr, kevés harsány smink, nyugodtabb tekintet. Nem egy-egy részlet dominál, hanem az egész megjelenés áll össze valami csendes, arányos, kellemes képpé.
Nem szeretném a japán hétköznapi benyomásaimat olyan nyelven megírni, mintha minden mondatot előbb egy jogi és reputációs szűrőn kéne átküldenem. Ez egy útinapló: személyes, korlátozott, benyomásszerű. Nem néprajzi tanulmány és nem vádirat.
Egy kis kellemetlen szituáció
Estefelé kicsit későn indultam el, és már sok mindent nem bírtam megenni. De vettem egy adag onigirit egy kis boltban. Utána pedig fagyit a közeli Baskin & Robbinsban.
Itt szembesültem azzal, hogy miután alapszinten elnavigálok, jönnek a nehezebb kérdések is. És itt jöttem rá, milyen keveset értek még, és mennyit kell még tanulnom japánul. Csak azt kérdezték meg, milyen közel lakom — hogy mennyi jeget csomagoljanak a fagyihoz —, mire azt mondtam, öt perc. Pontosabbnak kell lennem, és többet kell tudnom a nyelvből. Persze kínosan éreztem magam, de mondtam, hogy még tanulok, és elnézést; a pénztáros erre, hogy ne aggódjak, így is jó.
De kérded: jég a csomagban? Hogyne! Ha elvitelre kéred — ahogy én három nagy gombócot kértem —, akkor pont annyi jeget tesznek hozzá, ami hidegen tartja, amíg haza nem érsz. Én kettőt meg is ettem még az AEON központon kívül: a fene egye ezt az édességet kedvelő számat. És finom egyébként itt a fagyi, ahogy korábban is írtam! Rengeteg a választék, de most nem a narancsos-citrusos világban mozogtam, hanem inkább a csokis-cseresznyésben. Természetesen finom volt.
Azt hittem, ez az édes élmény lesz a szülinapom méltó lezárása. Ám hamarosan kiderült: csalatkoznom kellett. A java még csak most jött.
A gaijin, aki kizárta magát
Vasárnap este úgy döntöttem, hogy végre rendezetten működő ember leszek Japánban, és kiviszem a szemetet.
Ez önmagában még nem hangzik nagy történetnek, de Japánban a szemét nem egyszerűen szemét. A szemét: kategória, időpont, zacskó, szabály, rendszer. PET-palack címke nélkül, kupak külön, éghető külön, nem éghető külön, papír másképp, műanyag megint máshogy. Nekem ez valahogy furcsán tetszik. Nem azért, mert különösebben romantikus viszonyom lenne a hulladékgazdálkodással, hanem mert végre van egy rendszer, amelyben a dolgoknak helye van. Aztán lementem kivinni a szemetet.
Papucsban. Belépőkártya nélkül. Pénztárca nélkül. Mindenem a szobában maradt.
Ahogy becsukódott mögöttem a kollégium bejárati ajtaja, nagyjából azonnal megértettem, hogy a japán civilizáció működik — csak épp én kerültem a működésen kívülre.
Ott álltam éjfél körül az International House bejáratánál, papucsban, pénz nélkül, kártya nélkül, és nagyon gyorsan átfutott az agyamon az összes lehetséges megoldás. Vajon jön-e még valaki? Fel lehet-e hívni valakit? Van-e éjszakai őr? Mennyire nézne ki rosszul, ha egy külföldi kutató éjfélkor az ajtót próbálná piszkálni?
Az utóbbit nagyon gyorsan elengedtem. Ez nem az a helyzet, ahol az ember kreatív mérnöki megoldást keres. Ez az a helyzet, ahol az ember alázatosan elfogadja, hogy hibázott, és segítséget kér.
Megpróbáltam írni a nemzetközi hallgatói LINE-csoportba, de az üzenetemet a rendszer valamiért újra és újra letiltotta. Ez külön abszurd volt: kizártam magam a kollégiumból, majd a digitális közösségi térből is. Teljes technológiai magány, papucsban.
Végül elindultam a main gate felé. Nem volt messze, de abban az állapotban még az is kisebb expedíciónak tűnt. Közben fejben azon gondolkodtam, hogy Magyarországon ez mennyire kínos helyzet lett volna. Hányféle pofavágás, lekezelés, „ezt hogy sikerült?”, „maga mit csinál itt?”, „most akkor mit kezdjünk magával?” típusú reakció jöhetett volna.
Itt viszont egyszerűen el kellett mondanom, mi történt. „Az International House-ban lakom. Kivittem a szemetet, és a belépőkártyámat a szobámban hagytam. Mindenem bent van. Nem tudok bemenni.”
Az éjszakai őr segített. Nem lett belőle nagy jelenet. Nem lett belőle erkölcsi ítélet. Nem kellett elmagyaráznom az életemet. Nem kellett bizonygatnom, hogy egyébként kompetens ember vagyok, csak most épp sikerült kizárnom magam papucsban. Volt egy probléma, volt rá eljárás, és a helyzet megoldódott. Ez furcsán sokat jelentett.
Mert persze kellemetlen volt. Sőt, a pánik még utána is bennem maradt. Az ember ilyenkor nemcsak attól ijed meg, hogy nem tud bemenni, hanem attól is, hogy hirtelen teljesen kiszolgáltatottá válik. Nincs pénz, nincs kártya, nincs kulcs, nincs rendes cipő. Csak egy telefon és a remény, hogy a rendszer nem ellenségként kezeli a hibádat. És itt nem kezelte ellenségként.
Ez talán az első hét egyik fontos tapasztalata. Japán nem attól élhetőbb, mert mindenki angyal. Nem angyalok. Nem is kell annak lenniük. De sok helyzetben a forma, a szerep és az eljárás megtartja az embert. Vendég vagyok, lakó vagyok, hibáztam, segítséget kérek, segítenek. Ennyi.
Nem kell rögtön szeretni egymást. Nem kell barátkozni. Nem kell pszichodrámát csinálni egy belépőkártyából. Csak működjön a helyzet. Amikor végül visszajutottam, az első dolgom az volt, hogy a belépőkártyát olyan helyre tegyem, ahonnan legközelebb nem felejtem el. Legalábbis most ezt mondom. A valóság persze majd vizsgáztat.
Mindenesetre az első japán hetemhez immár ez is hozzátartozik: megettem az első curry-udont, rendeltem japánul, megtanultam a szemétlogika egy részét, és papucsban kizártam magam a kollégiumból. Japán eddig nem idegen. Csak néha nagyon pontosan tükröt tart.
Fotók
