Időjárás: napos, elég erős napfény · Alvás minősége: várd ki a csattanót · Étkezés: teriyakis-tojásos szendvics (nyami) · Zene: Mike Oldfield, Neuroticfish, mind.in.a.box
Ugye, tegnap végre sikerült éjfélkor lefeküdnöm, és úgy aludtam, mint a bunda — ágyúval sem lehetett volna felébreszteni. 9:30-kor bementem dolgozni, és azóta is nyomom a tudományt.
Hahaha, nem. Még egy különszámra dobtam össze gyorsan egy cikket, és mivel a szokásos UR5 robot szimuláció kontra valóság (a kontrollerek beállításai) megint csak megszívatott, kábé hajnali 4-ig ültem a téma fölött, mire összejött az egész. Még szerencse, hogy az AI segítségével mindez aránylag könnyen naplózható, és most már biztosan elmentettem ezt a dolgot. A fene egye meg, hogy mindig belerohanok ebbe, amikor frissen telepítem a rendszert. Azt hinné az ember, hogy egyszer kijavítják, de az egész olyan macerás: a valóságban skálázott szabályozót használnak, míg szimulációban sima csuklókontrollert.
Még jó, hogy épp azon dolgozom, hogy a hipergráfok révén a ROS-világ egy kicsit egyszerűbb legyen.
Munka
Rögtön a munkával kezdem — mi mással. Mielőtt elmegyek a koliból, még összegyűröm a PET-palackjaimat (itt nincs visszaváltás, össze kell lapítani és bedobni), és kidobom. Kicsit szomorú látni, hogy más külföldiek — pedig elhangzott a kérés, hogy szíveskedjenek levenni a PET-palackok tetejét — simán úgy rakták be a palackokat, ahogy voltak.
A szendvicsemet a szokásos módon vettem meg a boltban. Bár a pénztárosok többsége láthatóan kedves — a tipikus udvariasságon túl is —, van egy rövidebb barna hajú, idősebb hölgy, aki szemmel láthatóan csak az alapvető udvariasságot tartja. Nem tulajdonítok ennek nagyobb jelentőséget; aki már élt, és nem a kő alatt, az tudja, hogy Magyarországon is változó, épp kinek mennyire vagy szimpatikus — pláne, ha a pénztárról van szó.
Most viszont a boltban vettem egy jegeskávét, nem az automatából. A képek között látni fogjátok az egyik kedvenc kávémárkámat itt. Azt kell mondjam, ütős. De nézzétek meg a logót is: CRAFT BOSS. Hát az embernek rögtön király hangulata lesz tőle, nem? (Most kivételesen nem ironizálok, tényleg jó érzésem van tőle.)
Na de vissza a munkára. Tegnap ígértem a demót és a T-SMC-cikket — legalább az egyiket. Lássunk neki.
Munka és tudomány
Fun fact: bevallom, otthon, Magyarországon kicsit meghíztam. Most, pár nappal a japán koszt után, már törökülésben tudok ülni a laborban a székemen. Amikor erre rádöbbentem, nagyon jól éreztem magam!
Na, beindítottam a dolgokat. Egy webes editort készítek a HyMeKóhoz (semmi extra, csak egy WASM-alapú editor). Másrészt tudománypolitikai téren a következők történtek:
- egy MDPI-cikk review-jának elfogadása;
- egy IEEE-konferencia bírálatának gyors megírása.
Ezután visszatértem a saját cikkeimhez. Van még egy SISY-cikk hátra és egy T-SMC, a betyárját neki! Meg az egyik hallgatóm is le akar adni egy tök jó cikket, úgyhogy azt is elkezdtem beadni.
Japán és a házi tudomány
Ahogy a laborban üldögéltem, egyszer csak felfigyeltem az NHK (japán közmédia) R&D-újságjára. Azt gondoltam, biztos ez is csak olyan ismeretterjesztő, lebutított cikkek tömkelege, amilyet otthon is látni.
Csalódnom kellett. Ez az újság konkrétan olyan színvonalú, ami simán elférne otthon egy Q3-as vagy Q2-es folyóiratban. És ez is mutatja, mi az, amin szerintem Magyarországnak változtatnia kéne, hogy az amúgy hatalmas szellemi tartalékkal bíró országunk magasabbra törhessen.
Látható, hogy Japánban tényleg van egy folyamat mindenre. És az egyetemek, a közmédia is komolyan veszik ezt a technikai sajátosságot. Elég erősen promotálják, és igyekeznek számot adni minden újdonságról. De azért, hogy az „átlagfogyasztó” — bármit is jelentsen ez — kedvében járjanak, nem csupaszítanak le mindent, csak ott, ahol ennek megvan a helye és ideje. Igaz is: minek töltse egy egyetemi kutató az idejét azzal, hogy minden óvodás szinten is teljesen közérthető legyen. Sajnos itthon sokszor azt érzem, hogy ez az elvárás.
Valószínűleg sokáig tartana felfejtenem, mi lehet ennek az oka — kezdve a közoktatás siralmas állapotától egészen addig, hogy mi volt sokáig Magyarország fókusza a KKV-k és a nagyvállalatok terén. Az is folyamatosan meglep, hogy a nagycégek itt rendszeresen adnak ki tudományos és fejlesztési szemléket. Nálunk, emlékeim szerint, ilyet utoljára a MATÁV csinált — persze az is rég Deutsche Telekom-tulajdon, és inkább a promócióra állt rá. Bár épp a napokban volt egy-két botrány azzal kapcsolatban, mi a magyar nagycégek fókusza; a fejlesztés, a képzés, a tudomány — jelen meglátásom szerint — nem tartozik ezek közé.
A mai nap tudományos eredménye
Kicsit tovább pörgettem egy új dolgot, ami lehetővé teheti az LLM-ek közötti kommunikációt egy elég egyszerű nyelven. Erről majd legközelebb mesélek.
Viszont mára sikerült összepakolnom a HyMeKóhoz egy jó kis WASM-alapú editort! Egyrészt egy webes szerkesztő, másrészt egy megjelenítő! Imádom. És 3D-s nézet is van hozzá, ami segít a vizualizációban és az áttekintésben. Exportálni is lehet a kedvenc formátumodba. Megmutattam Szakumának is — tetszett neki a dolog. Ma viszont előbb elment, úgyhogy én is távozom.
Este
Este kicsit hamarabb végeztem, úgyhogy lett időm rendesen enni! Elmentem hát újra a Wakashachiyába. Megint a gyorsan beszélő, fekete hajú, szemüveges lány fogadott. Megint gyorsan beszélt, de azt hiszem, már kezdem érteni, mit mond — legalábbis egyre többet. Mindenesetre örökre megtanultam a kamibukuro fogalmát — jól jön az udonhoz és a szaftos falatokhoz. Persze mellette volt egy másik pincér is, aki segített. Főleg abban, amikor megkérdeztem, van-e szabad hely: persze, hogy van — én meg simán leültem a sorba, amikor az asztalokhoz kellett volna. Őszinte hiba, na.
A menü curry udon volt rákokkal, előételnek pedig rákos onigirit vettem. Kimondottan ízletes volt! Azt hiszem, megvan itt Nagoyában a törzshelyem. Igaz, forró volt, mint az állat, de ez legyen az ember legkisebb baja egy hosszú hét és nap után. Mindenesetre jóízűen megettem, fizettem, és mentem tovább a szupermarketbe. Gochisōsama deshita.
A szupermarketbe úgy mentem be, hogy na, most veszek szemeteszsákokat. Tudom szépen a delejes dolgomat: veszek sárga zsákot a műanyagnak, a többinek meg másikat. Hát persze, hogy nem ilyen egyszerű. Ott jövök rá, hogy a sárga az 70 literes — hoppá, ez cégeknek és intézményeknek van. A műanyagnak zöld színű, az éghető hulladéknak vörös színű zsák jár. És itt jött be egy kis magyaros virtuskodás a részemről: bár ma nyolc órakor volt egy eligazítás a hulladékkezelésről, én úgy voltam vele, „mit nekem, el tudom olvasni az instrukciókat, el tudok menni a szupermarketbe zacsikat venni, nesze-nesze”. Persze abban is van igazság, hogy sokaknak tényleg nehéz ezt is megérteni — de tény, hogy elsőre kicsit ügyetlenkedik az ember. Aztán már tök logikus, főleg ha amúgy is a magyar puszta nevelte túlélésre az embert.
Ezután gondoltam, megkóstolok egy fagyit. Megmondom őszintén: amikor sorba álltam és megnéztem az ízválasztékot, csorgott a nyálam. Tele volt olyan ízekkel, amik az én ízvilágom! Mandarin, narancs, kiwi, matcha. Imádom! És bár kicsit kisebb az adag, mint otthon — hozzáteszem, semmivel sem drágább —, végül mégis megettem, és 21 körül hazamentem a koliba.
Otthon
Hazafelé belém ötlött valami. Hirtelen úgy éreztem, hogy hosszú ideje vagyok kint. Mintha már régóta itt lennék, mintha ismerném ezt a helyet. Aztán döbbentem rá, hogy csak öt napja vagyok itt. Nem tudom megérteni, mitől lehet ez, de nagyon furcsa és — őszintén szólva — zavaró érzés volt. Tényleg jól dolgoztam ma, és egész héten. Érdekes módon még a saját otthoni dolgaimmal is (elsősorban a kutatásokkal) sokat tudtam foglalkozni. A nyelv nem vészesen nehéz; tudom, hogy még tanulnom kell. De az egész egyáltalán nem idegen, nem különös.
Akárhogy is, még visszamegyek, kiviszem a szemetet, és megpróbálom befejezni a cikkeket, amiket mára terveztem. És persze szortírozom a szemetet.
Fotók
