Helyszín: Nagoya, NITech · Időjárás: délelőtt — átaludtam; délután borongós, de alapvetően kellemes · Étkezés: ahogy bírok — délután onigiri, este udon-curry
Kolesz-lábjegyzet
Tegnap elfelejtettem megírni, de a koleszban alapvetően semmi felszerelés nincs: se ágynemű, se tisztálkodószer, se törülköző. Mindent magadnak kell beszerezned. Nem újdonság — laktam a Schönherzben (Magyarország egyik leghírhedtebb kollégiuma, a BME villamosmérnöki karának szociális otthona), a beszerző körutak hasonlóak. A szobám viszont jelenleg nagyobb, mint ott volt — és akkoriban négyen osztoztunk rajta.
A beszerzés kapcsán megint az a helyzet: ha nem beszélsz rendesen japánul, elveszett vagy. Vagy kellemetlen, szúrós tekinteteket kapsz a boltokban, vagy összevásárolsz valamit, amiről nem is tudod, micsoda. Nekem bőven elég, amim van — jórészt konyhanyelv. A ChatGPT és a Google Translate tud a barátod lenni, mivel a japán karakterek egyébként egészen olvashatók: ha az ember a katakanát ismeri, már egész jól elvan, hiszen a japán szavak vagy fele jövevényszó… ami a boltokban kimondottan hasznos. Ezt leszámítva a boltosok néha beszélnek angolul, de ha igen, láthatóan nem szívesen — még ha ezt egy udvarias mosollyal le is fedik. Nagoya pedig különösen japán ilyen helyzetben: nem olyan kozmopolita, mint Tokió, így a feltételezés, hogy az ember beszéljen japánul.
Jetlag és stressz
Szégyellem magam, de átaludtam a délelőttöt. Nem voltam valami jól, ennek számos oka van.
Az egyik nyilvánvaló a jetlag. Nem szokott engem érinteni, de most különösen beütött. Teljesen felborult az alvásom — helyi idő szerint hajnali 4-kor bírtam végül elaludni. Szerencsére a párnák és paplanok, amiket vettem, kifejezetten kényelmesek.
Másrészt — anélkül, hogy az otthoni viszonyokat, pláne személyeket vagy intézményeket szidnám — be kell vallanom, hogy az utóbbi idők nagyon stresszesek voltak. A doktorim lezárása, harminc szakdolgozó hallgató, kutatási és oktatási munka két intézményben. Ráadásul most egy új labort szeretnék felépíteni, az összes adminisztrációval együtt. Embertelen mennyiségű munka esett a nyakamba. Lábjegyzet csupán, hogy Magyarországon kutatónak lenni kimondottan nehéz — hát még ha meg is akar élni belőle az ember. Most, hogy 10 000 km-re vagyok, végre leereszthetek; ennek viszont volt egy rosszabb következménye is.
Harmadrészt tegnap sapka nélkül mászkáltam, és egy kicsit leégtem. De ez igazából lábjegyzet, kávéval és teával jól kezelhető — az meg kábé minden utcasarkon ott van a jó öreg italautomatákban, amiket nagyon szeretek.
Gondolkodom, hogy adok-e egy jelzést erről legalább a nemzetközi osztályon — hogy egy kicsit betegebb voltam. De érdemes ezt úgy tenni, hogy már jól vagyok, nyilván nem zombi üzemmódban. Lehet, elmegyek, és utána kérdezek egy jó kis udont is. Amúgy is be kell fizetni a kauciót, amit egy héten belül meg kell tenni.
Készülődés a szemináriumra
Egy kicsit izgulok, az az igazság. Itt a lehetőség, hogy a HyMeKo — a saját fejlesztésem — nemzetközi publikum elé kerüljön. A mai nap folyamán ezzel foglalkozom, miközben lassan visszatérek az életbe.
Végül 16 körül erőt vettem magamon, és bementem. Elmentem a nemzetközi osztályra befizetni a kauciót. Megkérdeztem: ha beteg voltam, jelezzem-e Katónak? Természetesen igen.
Átmentem a másik épületbe, ahol a folyosón összefutottam Kato professzorral. Röviden beszéltünk; elnézést kértem, hogy a jetlag miatt rosszul voltam és nem mentem be. Persze egy kicsit megmosolyogta az egészet. Megkérdeztem, hogyan készüljek a szemináriumra — küldjem-e el neki a teljes diasort?
A válasza az volt, hogy a címet és az összefoglalót küldjem el. Ez nekem jó hír volt; más talán úgy vette volna, hogy tojik a fejemre. Egyelőre úgy tűnik, jól alakul minden. És még csak kedd van.
Kiegészítés az első naphoz — az esernyő
Mondani sem kell, hogy az esernyő nagyon fontos ebben az időszakban Japánban. Bár sokkal rosszabbra számítottam — és sokat segít, hogy a kültéren kívül minden klimatizált —, az esővel tényleg nem lehet mit kezdeni.
Nagyjából amint először megérkeztem a hotelbe, vettem egy esernyőt: ugyanazt a fólia esernyőt, amit a japánok is használnak. Elég olcsó, 2000 jen. Egyetlen nehézség, hogy mivel mindenkinek ugyanez van, gyakran cserélődnek.
Velem is ez történt. Amikor hétfőn az izakayába mentem, letettem az esernyőt. Mire kijöttem, már nem lehetett kideríteni, melyik az enyém — hiszen mindenkié ugyanaz. Amikor szóvá tettem a pincérnek, ő is csak nézte egy ideig a sok esernyőt, majd azt mondta, válasszak nyugodtan egyet. Valószínűleg ez mindennapos, amikor minden esernyő egyforma.
Vissza a koliban
Magyarország kicsit beköszöntött: pár megbeszélés, gyors change requestek és bugfixek. Végül elég gyorsan kivitelezhetők voltak. Majd helyi idő szerint 17 órakor (otthon 10-kor) csatlakoztam egy éppen futó projekt megbeszéléséhez. Közben persze otthonról is érkeztek hívások — szerencsére ezt elég gyorsan sikerült elintézni.
Tudomány
Tovább foglalkoztam újabb ötletekkel; például egy szimulátor ötlete is kezd kibontakozni a HyMeKo révén. A hallgatóim nem állnak le az ötletekkel, folyamatosan implementálni kéne. Félreértés ne essék: imádom ezeket a hallgatókat, akik nem azt kérdezgetik, hogy „X-et hogyan kell megcsinálni”, mert nincs kedvük elolvasni a dokumentációt, hanem azt, hogy „adjuk be X helyre a publikációt”. Úgy tűnik, most végre ez is teljesülhet, ami egyszerűbbé tehet olyan feladatokat, mint a gépi látás. A közösség is szeretné, mivel jelenleg nagyon specializált szimulátorok vannak, amiket aránylag nehéz bekötni egy észlelési pipeline-ba. Olyan szimulátorokról van szó, amelyek vagy Gazebóhoz kötődnek, vagy Unreal/Unity alapúak. Van még az IsaacSim, de annak röhejesen magas a teljesítményigénye.
Természetesen a szemináriumot is ezért kéne elkészíteni. A HyMeKo demói jók lennének bemutatónak. Meg kell mutatni, hogy ami itt történik, az nagyon jó történet, és sokat segíthet abban, hogy a teljesítményt és az ontológiát közelebb hozzuk egymáshoz. A HyMeKo esetében azt kell megmutatni, hogy a hipergráf-alapú rendszerek miben segítenek, milyen adatokat tudnak reprezentálni — és melyek azok a problémák, amelyekben a származtatott neurális hálók sokkal többet nyújthatnak a jelenlegi SOTA architektúráknál.
Este
Igazából ezután jön a tipikus „8 órás küldetés”: keresni egy helyet, ahol enni lehet. A közeli AEON mall megfelel, ott van pár étkezde. Nem akartam KFC-t vagy Burger Kinget, úgyhogy ettem egy curry udont a Wakashachiya étteremben. Finom volt, bár itt ütött be, hogy sajnos még nem beszélek a legjobban japánul.
A pincérnő nagyon gyorsan beszélt. Kellemetlenül éreztem magam, mert alig kaptam el pár szót. Ki volt írva, hogy 20:15-ig van kiszolgálás, így megkérdezte, rendben van-e, hogy az utolsó rendelést kapom. Természetesen — nem akartam nagy étkezést rendezni. Megkaptam a tésztát, az idősebb pincér még töltött egy kis hideg teát, majd fizettem. Alapvető etikett, hogy a rendeléssel együtt általában a számlát is kihozzák, így vissza tudsz menni rendezni. Megint úgy érzem, kedélyesebben váltunk el, mint elsőre gondoltam.
Végszó
Ezután már a szemináriummal foglalkozom: szedem össze a demókat, próbálok valami látványosat összerakni a HyMeKo keretrendszerből. De egy olyan napot éltem ma túl, amelyen nagyon nehéz volt kivergődni az ágyból egy hihetetlen jetlag után.