Gondolhatjátok, mennyire tudtam aludni a hajnali 3:15-kor tartott vizsgám után. Persze hogy semennyire. Bár meglett — igaz, kritikával, amire én egy arigatō gozaimasszal válaszoltam —, mégpedig a következőkkel:
- a mellékneveknél sokat hibázom;
- a partikulákat néha elvétem;
- nagyon gyorsan beszélek.
Ezek mind kezelhető problémák. Nem a beszélőkémmel van a baj. Mindenesetre a tanárnő vár vissza engem szeptemberben is a kurzus folytatására.
Ami azt illeti, reggel 5-kor tudtam elaludni, és megint 12-kor ébredtem — pedig igazság szerint még jól tudtam volna aludni. Végül elmentem a laborba, ami egyébként kellemes hely, de nem csillivili helyiségre kell gondolni: funkcionális, a célnak teljesen megfelel, és kényelmes. A falak fehérek, az ajtók kékek, és vasajtók fedik a laborokat.
Kritika hazafelé
És megint csak pár kritikai meglátás az otthoni dolgokkal kapcsolatban.
Nem fogom most hosszan leírni, mi az alapvető baj az otthoni felsőoktatással — arról lehet, hogy külön posztot írok. Ami viszont nem szokatlan: egy-egy kutató-tanár viszi a hátán az egész csomagot, miközben mások ilyen-olyan okokból flegmán és cinikusan nézik, mi történik, sőt jó szokás szerint még kommentálgatják is, hogy „igazítani kell a csomag vitelén”. Persze a csomagot valakinek vinnie kell. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy ebben a félévben 30 szakdolgozóm, 2 NKFIH-projektem, 3 egyéb ipari projektem, 1 szakmérnöki oktatásban való részvételem, több cikkem és hasonló ügyem adódott. Erre csak rápakolódott a doktori befejezése, a japán kapcsolattartás és a japánvizsga.
Ember legyen a talpán. Lehet, hogy egyszer leülök, és összegyűjtöm, miféle teendőim is vannak.
Az egyetem épülete
Ma körbejártam az épületet, felmentem a 11. emeletre. Senki ne egy csillogó, hiper-futurisztikus laboratóriumot várjon — inkább egy olyat, ahol minden adott, ami ahhoz kell, hogy egyáltalán laborról lehessen beszélni és alapkutatásokat lehessen folytatni. A hallgatók le-föl rohangálnak, folyamatosan dolgoznak. A tanárok — egyébként viccesen mindig a tanárról nevezik el a labort, például Kato-lab, Shirai-lab — konkrétan a laborral szemben ülnek az irodában! Ez azt jelenti, hogy bár nagyot lépnek előre, a felelősség is ott van: folyamatosan termelődjön valami kimenet, és a labor rendszere rendben legyen. Hiába elhasznált a linóleum a padlón, hiába sárgás a műanyag, hiába olyan a hatás, mintha kórházban járnánk — a lényeg nem ezen van, ha amúgy minden tiszta és rendezett.
Ez szerintem, ami otthon hiányzik nálunk: rendes laborgyakorlatok. Igenis égesse meg az ember a kezét. Igenis öltözzön be, mocskolja be a köpenyét, rohangáljon, hogy meglegyen a folyamat vége. Igenis ültessék oda a komoly és bonyolult eszközök mellé, ne csak távolról simogassa. Az épület minden emeletén történik valami, még 17 órakor is. Káprázatos — én nagyon tudnék itt, vagy ehhez hasonló helyen lenni.
Tudomány ma
Mondani sem kell, hogy ma inkább a tudománynak adtam magam. Megpróbálok előrejutni pár cikkel. Az egyik nyilvánvalóan a szeminárium. Lehet, megkérdezem a labortársamat, Szakumát, mi a véleménye róla. Persze ő is olyan bolond, mint én: itt ülünk a laborban, mindketten dolgozunk, egy szót sem szólva. Tulajdonképpen otthon is ugyanilyen a hangulat, ott is ilyen az irodatársam — és semmi baj nincs ezzel.
A másik, hogy szeretnék a T-SMC-cikkekkel előrehaladni. Kettő van tervben, és az egyiket szeretném mihamarabb leadni. Gondoltam, megvárom a visszajelzést az SMC-konferenciáról, de lehet, hogy ezt előbb csinálom meg.
Végül, bár nem fejeztem be, legalább egy SISY-cikket megírtam. Még korai lezárni az estét, de ma ennyit sikerült összerakni — ami talán nem is olyan rossz a jetlag és az általános fáradtság mellett. Szakumát végül megkérdeztem, szeretné-e holnap megnézni az előadásdiáimat — mivel szokás szerint megint dolgoztunk, és elrepült az idő —, de nem erőltettem rá. Persze ha lesz idő, holnap ránézünk.
Kritika a tudományhoz
Van viszont egy kis kritikám a tudományhoz is. Körbejártam, hogyan működnek ma a neurális hálók, és a kiértékelésük eléggé csak egy-egy mérőszám alapján történik — pontosság, érzékenység. Ráadásul a strukturált adatok kezelése, ahol igazán érdekessé válik a dolog: nem is biztos, hogy csak a végeredmény érdekel, hanem hogy milyen struktúrát tanultunk meg. Erre kezdtem el egy metrikát kidolgozni.
Még nem vagyok a végén, de a napokban igyekszem valamivel több részletet megosztani erről — még ha nem is feltétlenül minden apróságot, vagy amiből bárki cikket produkálhat.
Este
Azt gondolná az ember, hogy ezek után nem sok minden történhet. Újfent kellemesen csalódtam, még ha kis dolgokban is.
Először is: KFC. Nem kívántam újra a Saizeriyában enni, a kedvenc udonos helyem pedig már nem volt nyitva, úgyhogy beültem egy KFC-menüre. Kellemesen csalódtam. Megint elnavigálva magam a konyhanyelvvel, sikeresen rendeltem egy double-down menüt egy csirkefalattal. És ez nem csak egy szeletecske volt, hanem egy normális darab, amilyet izakayában lehet enni — na jó, azért annyira nem volt finom. De tény, hogy kevésbé volt zsíros és könnyedebb, mint otthon vagy egész Európában. Őszintén szólva, nem lenne gond, ha általában nem tocsogna mindig zsírban minden gyorskaja otthon. OK, tudom, már hallom: „Csabi, minek eszel gyorskaját?” Hát mondjuk pont azért, mert este 8 van, és már alig van nyitva bármi. Itt is az utolsó kiszolgálás 20:30 körül van, aztán azt kezdesz magaddal, amit akarsz.
Az étkezéssel elég gyorsan végeztem, így volt még időm körülnézni. Találtam egy fiatalos teázós helyet, a Gongchát. Kicsit morfondíroztam — nem láttam, meddig vannak nyitva —, úgyhogy egy fiatal pár után álltam be (egy szőkére festett, hosszú hajú lány nagyon bő szürke nadrágban és fehér trikóban, meg egy magasabb, hosszú hajú srác, mindketten tipikus japán arcvonásokkal). A pénztáros srác aránylag kedves volt, megvárta, míg kikeresgetem magamnak a dolgokat; végül rendeltem egy oolong teát aloe verával, kevés jéggel, nagy méretben (650 ml). Aztán kivártam, és egy tipikusan aranyos japán leány — festett vöröses-világosbarna hajú, szív alakú arcú, kicsit keskenyebb mandulaszemű — adta ki a teát. Szokásos művelet: leragasztva a tea fedele, oolong betöltve, végül a szívószál. Kicsit bizonytalannak tűnt, mintha a pontos helyét keresné, hová döfje a szívószálat, de végül beleszúrta — én még viccesen bátorítottam is, hogy tessék csak nyugodtan, jó erőből átdöfni. Mosolygott rajta; úgy tűnt, jólesett neki, hogy próbáltam kicsit más szemszögből nézni a dolgot.
Majd mentem tovább. Már csak egy új párnát vettem, hátha még jobban tudok aludni. Nagyon örülök, hogy itt nem csillagászati árak vannak, hanem aránylag olcsón meg lehet úszni az életet — ez az új, kényelmes párna is kábé 3000 jenbe került. Nem maradt más hátra, csak hazamenni, kinyújtózni egy kicsit, és még pár tudományos dologgal foglalkozni.
Első japán reklámélményem
Aki valamennyire is jártas a japán popkulturális térben, tudhatja, milyen bizarr és figyelemfelkeltő tud lenni egy japán reklám. A helyzet az, hogy miközben Japán ténylegesen nyugodt és csendes hely, addig a reklámok — talán pont ezért is — színesek, fényesek, és megkockáztatom: epilepsziát tudnak indukálni. Az első ilyen bizarr reklámélményem ma a KFC-ben ért. A YouTube-videót is belinkelem (KFC × Genshin Impact), de el is mesélem a saját szemszögömből, mi történik benne:
Remélem, tetszett ez az intermezzo.
Fotók
