Időjárás: nagyon meleg, 33 °C. Bár otthon sem szokatlan, ettől még nem kellemes · Alvás: aludtam, mint a bunda, csak kicsit sokáig · Ebéd: kicsit forog a gyomrom, nehéz lesz enni · Zene: Neuroticfish, Nightwish, Glis
Nagyon büszke vagyok magamra. Tegnap megkaptam az első feladatot: a megerősítéses tanulást kell alkalmaznom a HyMeKóval. Annyira nem tűnik vészesnek — igazából egy megfogó (grasping) forgatókönyvet kell készíteni. Bár persze, ahogy nekiálltam, jöttek is elő a nehézségek: a cselekvési/megfigyelési tér nem megfelelő, a leképezésekben hibák vannak, és a tanulás épp emiatt nem konvergál, hanem gyakorlatilag egy helyben toporog. Szerencsére ezzel már fejlődtem a tegnapihoz képest; ma már jobb a helyzet.
Ami most kicsit besűrűsödött, az az otthoni munka. Nagyon sok adminisztráció és szervezés zúdult a nyakamba, amit el kellett simítanom. Emellett az örökös projektek, ezekben is kellett valami előrelépés. Az egyiknél elég jól sikerült kiküszöbölnöm a megoldást: csak újra kellett tanítani, és máris jobban érzékelte a kívánt jellemzőket. Van még egy hiba, de az még várhat picit magára. A másiknál viszont lesz még teendőm.
Kutatás
Kicsit tárgyaltam Galambos professzorral is a dologról. Ő Magyarországon elég megkerülhetetlen, ha robotikáról van szó. Javasolt egy kis leegyszerűsítést, amivel lehet tesztelni: egyszerűbb, de ugyanúgy látványos, és sokat segít egy úgymond „Hello world” program felépítésében. Ez jó lehet, mert pont az alapötletet mutatná be jól.
Délutánra természetesen már születtek eredmények. Még nem tökéletes, van mit dolgozni rajta. Őszintén szólva, azért kiváltságosnak érzem magam, hogy egy szeminárium után kutatási feladatokat kapok. Úgyhogy mondhatnám: hajrá, munkára fel.
Este a laborban
Természetesen jönnek még hívások és kérések. De úgy nézem, többségükben vagy az otthoni projektek, vagy olyan feladatok, amiket aránylag gyorsan el tudok végezni. Úgyhogy ez most egész jó. Egy projektben is aránylag jól mennek most a feladatok.
A nap végén beszélgettem kicsit Szakumával, hogy mivel foglalkozik, miket csinál. Egyrészt az oktatás — arra nyilvánvalóan nagy hangsúlyt fektet. A gyakorlatain a hallgatóknak egy humanoid robotot (természetesen egy kisebbet) kell programozniuk. Másfelől a kutatási témája szerintem tök izgalmas: affektív tanulással foglalkozik. Vagyis azzal, hogyan tudunk mi, emberek egyre közelebb kerülni a gépekhez és a mesterséges intelligenciához — hogy ez egy aránylag sima kapcsolat legyen. Ez például a tervezésben is segíthet. Sok sikert kívánok neki, és igyekszem elolvasni a cikkeit!
Este
Persze nem lenne este, ha nem azzal telne megint, hogy este nyolc körül helyeket vadászom. Ráadásul most még volt egy gyors eligazítás a szemét lerakásáról is: a fiatal srác elmagyarázta, hogyan kell összegyűrni és kidobni. A kék szemetet (a műanyagot) sajnos már nem dobhattam ki — ahhoz kicsit korábban kell kelnem. Viszont végre megtudtam, hova kell gyűjteni a kartondobozt, úgyhogy legalább ez is tiszta. Az eligazítás után mentem az AEON Citybe ételért.
Bár tényleg finom itt az étel, be kell vallanom, hogy nincs kedvem minden este gyorsételt enni, ahogy otthon, Magyarországon tettem. Ám legnagyobb döbbenetemre lett egy hely, ahol elköltöttem egy csomó pénzt, és a Wakashachiyához hasonlóan degeszre ettem magam.
Nyílt egy új szusizó. Először, amikor reklámozták, azt hittem, ez valami halvásár lett — annyira egy tonhalat szeletelő séfmesterrel reklámozták, hogy egyszeri eseménynek gondoltam. Ám amikor megláttam, hogy ez egy étterem, tudtam, hogy ki kell próbálnom.
Megint, jó szokás szerint, ott álltam a képernyő előtt, és próbáltam kimazsolázni a japán betűket, amikor végül jött egy pincér, és betessékelt. Amikor nagy lányos zavaromban megkérdeztem, hova ülhetek le, azt mondta, hogy „persze, leülhetsz”, adott egy kártyát, és megmutatta a helyemet. Nagy örömömben leültem — és ekkor kezdődött egy kisebb agónia.
Ugyanis mellettem, a futószalagon, sorban mentek a kész szusik. Biztosan mindenki látott már ilyet filmekben. Egész nap egyetlen onigirit ettem. Végül rendeltem egy idény szerinti szusit és egy rákos udont (mondom én: a rákfalatok Nagoyában általánosak). Miközben várakoztam, körülöttem ott vonultak a szusik, és már úgy éreztem magam, mint egy Asterix-képregényben — amikor fogyókúrára mennek, és folyton sült vaddisznókról beszélnek.
Végül megérkezett az étel, és nagyon ínycsiklandó volt. Ahogy említettem, egyrészt kértem egy udont rákokkal: úgy tűnik, ez lesz errefelé a kedvenc ételem. Másrészt a szezonális szusi: teriyakis hal, kis levessel, tojással. Persze hogy megettem az egészet, jóllaktam, degeszre ettem magam.
Ezután már csak a boltba mentem vízért és teáért. Nem maradt más hátra, mint még egy kicsit a kutatásommal foglalkozni.
Fotók
